Mesterek és tanítványok

„Sorsom egy kicsit hasonlít édesapáméhoz, akit egyetemi évei idején az első világháború, majd 1920-ban az első tanári kinevezés ragadott ki Budapesten élő szülei és testvérei közül, és egy távoli dunántúli kisváros gimnáziumába szólított. Ugyanebben a zalaegerszegi gimnáziumban tanított 37 évig, és ehhez a városhoz kötődött élete végéig.

Így születtem én is Zalaegerszegen, 1922 őszén. Diákkorom legszebb emlékei ide kötnek. Szegeden tanári képesítést szerezve ide vágytam vissza, és szülővárosomban tanítottam 3 évig.

1950-ben férjhez mentem, férjemet még ebben az évben áthelyezték Székesfehérvárra. Mind a három fiam itt született, és 1956 nyarán itt váltam özveggyé és egyedüli kenyérkeresővé. Magányos éveimben még nem egyszer vágytam vissza ifjúságom városába és a zalai dombok közé, de Fehérvár történelmi múltja már kezdetben megfogott és vonzott. Így mikor néhány pedagógus év után bekerültem a levéltárba, és ezt a történelmi levegőt 20 évig szinte naponta belélegeztem, Szent István városa egyre jobban otthonommá vált.
A versírás vágya gyermekkoromig nyúlik vissza, és bár már diákkoromban jelentek meg verseim, igazán nem vonzott, hogy nyomtatásban is lássam, amit megírtam. Sokkal inkább egy belső ösztönzés, szinte parancs kényszerített, hogy amit megéltem, ritmusos sorok keretei közé rögzítsem. Úgy éreztem: Így fényesebbé válik az öröm, színesebbé a szépség, és elviselhetőbbé a hétköznapi gond.”

Ezeket a sorokat Móra Magda írta, akinek édesapja, akiéhez a sorsát hasonlította Móra Ferenc unokaöccse volt. A költőnő nincs három hónapja, hogy elhunyt. Az évekkel ezelőtt vele készített felvételem fölidézésével szeretnék emléket állítani ennek a csöndesen, szerényen élő asszonynak, aki mégis sokak példaképe, mestere tudott lenni.